A középiskolai felvételiről egy kicsit másképp

A tegnapi napon a negyedikesek, a hatodikosok és a nyolcadikosok megírták a központi felvételijüket. Szokás szerint jönnek a bejegyzések, milyen nehéz is volt és milyen szar is az oktatási rendszerünk.

Én – vagyis mi – személy szerint is érintve vagyunk, mivel a lányom a nyolcadikos és ő is írt felvételit.

Délután elmesélte, hogy a közös csoportban többen is leírták, mennyire kikészültek és sírnak, mert nem úgy sikerültek a „dolgozatok”, ahogyan azt ők szerették volna. A lányom matekja sem sikerült túl fényesre és meg is kérdezték tőle, hogy Ő miért nem sír?

Válasz: „Mert anyukám azt tanította, hogy amin nem tudok változtatni azon ne aggódjak!” Ő nem ideges, nem aggódik, mert tudja, hogy minden úgy van jól, ahogy van és minden úgy fog történni, ahogyan történnie kell.

Kérdem én: Hol van a szülői felelősség ebben a sztoriban? Akkor, amikor elhitetjük a gyermekeinkkel, hogy ezen a „szaros” felvételin múlik az életük, ezen múlik a jövőjük, ezen múlik apuci és anyuci boldogsága, ezen múlik minden. Ha pedig nem írják meg jól, akkor nem fognak tudni bejutni – anyuci és apuci által – a hőn áhított középiskolába és utána pedig az egyetemre. Sok szülő még mindig az ő álmait szeretné megvalósíttatni a gyermekeivel… tisztelet a kivételnek…

Hol van a szülői felelősség akkor, amikor nem jó példát mutatunk a gyermekeinknek? Hol van a szülői felelősség akkor, amikor nem mutatunk különböző nézőpontokat és gondolkodásmódokat a gyermekeinknek? Hol van a szülői felelősség akkor, amikor azt mondják a gyereknek, hogy nem hozhatsz haza ötösnél rosszabb jegyet?

Hidd el, mind a két oldalon ott vagyok, hiszen tanító néni vagyok és látok érdekes dolgokat…

Hol van a szülői felelősség akkor, amikor sír a gyerek, mert kikészült a felvételi eredményétől? Vajon mekkora nyomást tett rá a gyermekre a szülő, az iskola, a pedagógus vagy a gyermek saját magára? Vajon, miért nem rendelkezik a gyermek olyan gondolkodásmóddal, hogy tudja kezelni a stresszt? Mert a szülő sem tudja? Vagyis lehet, hogy rossz példa van előtte? Vagy a gyermek valóban maximalista?

Igen, lehet ujjal mutogatni megint másra – nesze neked 100% felelősségvállalás -, hogy nehéz volt a felvételi, meg hogy szar az oktatási rendszerünk.

De ha egy gyereket nem tartanak mesterségesen stresszben, nem várnak el tőle irreális követelményeket, ha elfogadják olyannak amilyen, még ha „hibázik” akkor is, akkor talán nem fog zokogni egy félre sikerült felvételi miatt, nem fog eret vágni magán és nem fog Dunának szaladni, mert nem felelt meg anyuci és apuci elvárásainak – vagy az önmaga által túl magasra tett elvárásnak.

Nem értem, miért kell elhitetni a gyerekekkel, hogy egy ilyen felvételin múlik az egész életük?! Vajon egy 10, 12 vagy 14 éves, hogyan érezheti ettől magát? Tudja egyáltalán ennyi idősen, mit is akar valójában??? Látja a szülei „elcseszett” életét, elhiszi nekik, hogy ezen múlik minden, mert nem akar úgy élni, ahogyan leckeként szolgálnak a számára. Vagy látja, hogy a szülei is ezzel jutottak előre és példa lesz számára a szülei „elcseszett” élete, tanul, megy előre a ranglétrán, azután egyszer csak szembesül vele, hogy a szülei „elcseszett” élete mit is jelent. Egy reggel felébred és rájön, hogy utálja az életét és azt, amit csinál. Hány, de hány ilyen ember van…

Talán arra kellene terelgetni a gyermekeinket, hogy olyan szakmát, hobbit találjanak, amit tiszta szívből szeretnek. Találják meg azokat a dolgokat az életükben, amit örömmel csinálnak, hiszen akkor az nem lesz munka a számukra és bármikor vidáman fogják végezni.

Továbbtanulni bármikor lehet! Be lehet ülni 30, 40, 50, sőt 80 évesen is az iskolapadba. Talán ezeket a példákat is el kellene mondani a gyermekeinknek, hiszen sokan képesek a saját kezükbe venni az életük irányítását 50, 60 évesen is és mernek homlok egyenest más szakmát kitanulni, mint addig végeztek.

Talán azt is meg kellene tanítani a gyermekeinknek, hogy lehet „hibázni”, hiszen nincs „jó” vagy „rossz”, mert minden okkal történik. Most ebben a pillanatban nem tudhatjuk, miért blokkolt le a gyermekünk a legegyszerűbb kérdésnél, amire álmából felkelve is tudja a választ. Nem gondolom, hogy ezért bármilyen büntetést ki kellene szabni rájuk, vagy lelki terrorizálnunk kellene őket. A múlton nem tudunk változtatni, tehát nem kéne rajta pörgetni az agyunkat. Lehet soha nem tudjuk meg, mi az oka annak, hogy a felvételink nem úgy sikerült, ahogyan reméltük. De lehet, hogy hamar rájövünk a kevesebb pontszámmal pont abba az iskolába jutottunk be, ahova igazából szerettünk volna. Nem tudhatjuk…

De egy biztos a későbbiekben bármikor lesz alkalma a gyermekünknek ott tanulni, ahol szeretne. Lehet, hogy 40 évesen fogja elvégezni azt a sulit, de csak az számít, hogy ő jól érezze magát a bőrében. Nekünk szülőknek az a dolgunk, hogy terelgessük a gyermekeinket, utakat és lehetőségeket mutassunk nekik, gondolkodásmódokat és nézőpontokat ismertessünk meg velük. Nem gondolom, hogy mi szülők tudjuk, mi is lenne igazából jó a gyermekünknek – hiszen csak kölcsön kaptuk őket egy időre -, és főleg nem gondolom, hogy rá kellene erőltetnünk a gyermekeinkre a saját akaratunkat. Természetesen mindannyian hiszünk valamiben és azt gondoljuk az lenne a legjobb a számukra, de meg kell tanulnunk bíznunk bennük, hogy meg fogják találni az útjuk, és rátalálnak arra, ami a számukra fontos. Csak nagyon kérek mindenkit: Ne tegyen fölösleges – plusz – lelki terhet és nyomást a gyermekére!

A legfontosabb pedig, hogy SZERESSÜK a gyermekeinket!!! Hiszen ezért érkeztek az életünkbe, hogy szeretet tudjunk adni és kapni.

Tánczos Lívia

Könyvrendelés:

A Főnixmadár újjászületése – Úton önmagunk felé:  http://sikerutja.hu/fonixmadar/

A SikerÚtja titkos lépései: http://sikerutja.hu/sikerutja-titkos-lepesei/